Letty Ortiz
Posts : 38
Residence : { Los Angeles }
Age : 34
I have a(n) : { 1997 Nissan 240SX }
 |  Tárgy: Leticia "Letty" Ortiz Pént. 07 Jún. 2013, 08:51 | |
|
Letty Ortiz *
| 23. TÖRVÉNYEN KÍVÜLIEK. MICHELLE RODRIGUEZ. | 
STUFFS AND THINGS. HI SWEETHEART, MY NAME IS... Leticia Ortiz. I WAS BORN... Los Angeles, USA ~ 1989.11.24. I LIKE... Dom. Autók. Sebesség. Izgalom. I DON'T LIKE... Ribancok. Zsaruk. Hazugság. Rózsaszín. MY CAR IS A(N)... 1997 Nissan 240SX. HEY! LOOK... I'TS ME. Stílus. Öltözködés. Nem igazán beszélek róla, milyen a stílusom. Inkább megmutatom, mintsem elemezgessem hosszasan, mit is veszek fel és miért, hogy nézek ki, és mikor. Rühellem a cicababás cuccokat és a giccses, rózsaszín kacatokat. Tűzre minddel és az azt viselőkkel is. Egy csaj legyen belevaló, és öltözzön is úgy. Szeretem a vad ruhadarabokat, amikből nincs vagy 500 a környéken és nem jön veled szembe minden egyes alkalommal egy az utcán. Mindemellett, ha már felveszek valamit legyen kényelmes, és praktikus. A többi mind értelmetlen. Sminkelni nem igazán szoktam. Ha mégis megesne, akkor is csak épp egy leheletnyi az egész. Az is vagy kivételes alkalom, vagy csak olyan kedvem van. Hosszú és hullámos sötét hajam általában kiengedve vagy lazán összefogva hordom. Semmi masnis hajpánt vagy bonyolult konty. Nem vagyok épp az a hatalmas fajta, sőt mondhatni egészen alacsony vagyok, így szeretem a magasabb talpú cipőket a hétköznapokban. Fontos azonban, hogy semmi magas sarkú. Az is szökő évente egyszer, azt is letagadom. Latinos vonásaim általában rögtön szemet szúrnak, úgyhogy ezt sem nagyon elemezném. Különleges ismertető jeleim inkább a jellememben rejlenek. QUIET PEOPLE HAVE THE LOUDEST MINDS... Nem, rájöttem a jellememről sem szeretek túlságosan beszélni. Vagyok amilyen vagyok. Egyszerű, ám mégis bonyolult. Van ennek értelme? Kit érdekel! Azok szerint, akik ismernek, leginkább a lobbanékonysággal, harciassággal és makacssággal jellemeznek. Nem is értem miért. Csupán szeretem kimondani amit gondolok, akkor is, ha nem épp szép szavakkal kellene illetnem a helyzetet. Nem hinném, hogy ezzel bármi baj is lenne. Olykor előfordul, hogy túl temperamentumosan reagálok, de mégis miért fognám magam vissza. Pláne, ha egy jó bunyó van kilátásban. Ritkán hallgatok másra, szeretem magam eldönteni, mit miért teszek. Persze ez nem jelenti azt, hogy csapatban nem működöm jól, sőt… Meglepődnél azonban, hogy egy érzelmesebb oldalam is van. Képes vagyok szeretni, nevetni, és jól szórakozni. Ez teszi széppé az életet, ami boldoggá tesz miket. YOU KNOW MY NAME, NOT MY STORY! Szombat van és napnyugta. A vörös korongból már csak egy vékony csík látszik a horizont mögött. Hamarosan az is elbújik a láthatár mögött és akkor itt az idő. A sivatag szélén ilyen alkalmakkor pezseg az élet. A város népének fogalma sincs arról, mi folyik ilyenkor köreinkben. Hogy is lehetne? És talán jobb is ez így. Ez a mi világunk. A mi külön világunk, amihez kívülállóknak egy csepp köze sincs. Büszke voltam, hogy ide tartozom. Arra, hogy itt vagyok. Hogy ismerik a nevem, tudják ki vagyok. Irigyelnek. Engem. És mindhárom másikat, akik most a még sem száradt festékszóróval meghúzott vonal mögött álltunk. Vártunk a pillanatra. Ilyenkor mindig intenzíven lüktet bennem az adrenalin. Legtöbbször nem vallom be. Talán amatőrnek tűnnék. Tapasztalatlan csitrinek, aki semmit sem tud a versenyekről. Pedig már számát sem tudom, hány van a hátam mögött. Néha nyerek, néha nem. Ilyen az élet. De gyűlölök veszteni, ezt tudni kell. A csalódottság izzó lángnyelvekként tombol bennem. Ha lehetne, erővel másítanám meg az eredményt. De nem lehet. Ha vesztesz, akkor vesztesz. Nem tehetsz semmit, csak csupán, hogy rágyúrsz a következőre, újra felemelve magad. Királynővé téve magad ismét. Hisz, ha nyertes vagy, mindenki alattad áll. Te vagy a csúcson, amíg csak akarsz, amíg csak bírod, amíg nem gyengülsz el annyira, hogy hagyod, hogy letaszítsanak. Én pedig nem hagyom. Nyerni jöttem ma is. Nyerni fogok. Nyernem kell! Ki kell zárnom minden más eshetőséget. Egy pillanatra lehunyom a szemem és mély lélegzetet veszek. Kizárok minden más a győzelmem veszélyeztető tényezőt. Nincs más opció, csakis az, hogy én hajtok át először a célvonalon. Lassan kinyitom a szemem és oldalra pillantok. Csakis rá nézek. Senki másra. Az ő szemében tükröződő erő mintha csak átáramlana az én testembe. Kifogyhatatlan erő, mely már kislánykoromban megszédített. Akibe kis tudatlan fruska koromban végleg beleestem. Dom. Nem akarom, hogy csalódj bennem! Árnyalatnyi, de magabiztos mosolyra húzom a szám és tekintetemet ismét a távolra szegezem. Vajon mennyi idő telt el. Másodpercek? Percek? Az időérzékem tompulni látszik. Nem jó, nem így kellene lennie. A másik három autó motorja fel-felbőg a szürkületben. Mindegyik sofőrje férfi. Amatőrök. Mit tudnak ezek arról, mit jelent versenyezni. Csupán villogni akarnak a csajok előtt, menőnek hinni magukat. Gyerek még az agyuk, semmi több. Ezért leszek én, az aki megmutatja nekik, mennyire is nem értenek semmit. Hogy ez nem csak egy alkalom arra, hogy kicsiből nagynak tűnhessenek, ez olyan érzés, amire éppoly szüksége van a magamfajtáknak, mint másnak az oxigénre, az éltető levegőre, a vízre. A motorom még mindig halkan búg, semmi erőszakos felmorajlás. Tán türelmetlen lennék. Kétlem. Hajlamos vagyok rá, ám most még sem szabad. Ha engedek az ilyen gyengeségeknek, magam is gyenge leszek. ÉS ÉN NEM VAGYOK AZ! A nap végül teljes egészében nyugovóra tért. Los Angeles fölé leszállt a sötétség, elrejtve ezzel miket a kíváncsi szempárok elől, kint a sivatagi úton. Egy mexikói lány lassan elindul az út széle felől. Ismerem. Rocio. A mellettem álló Sedan-ban a bátyja, Santos készül arra, hogy nyerjen. Szomorú. Nem fog. Az úttest közepén megáll és felénk fordul. Sötét szemei megcsillannak a fényszóróink fényében. Készen állok. Érzem. Semmi kétség. Félmillió dollár a tét és egy újabb győzelem Letty Ortiz neve mellett. Törvénybe ütköző ugyan, de legkevésbé sem érdekelt. A szemembe lógó rakoncátlan hajtincsem sebtében a fülem mögé tűrtem. Szemem résnyire szűköl, ahogy koncentrálok a lány mozdulataira. Kezét lassan a magasba emelte, majd pár másodperc után hirtelen leengedve őket, jelt adott arra, hogy úgy tapossunk a gázra, ahogy csak tőlünk telik. A hirtelen elindulástól mindig összeszorul a gyomrom, a szívem a torkomban dobog, majd hangosan felnevetek a volán mögött. Száguldok. Az élen. Én fogok nyerni. Tudom. Szélsebesen süvítek. Kettészelem í kinti hűvös levegőt. Azt hiszem ez az érzés leírhatatlan…
| |
| |
|
