Tia & Whipper

Tia & Whip

Whip & Tia

-Nyerő szériád van. Nem értem, mért félsz megmutatni ki vagy... -találtam magam szemben egy értetlen grimasszal legjobb barátom, Cameron jóvoltából. Igaza volt. Amióta igazán elkezdtem versenyezni, még nem veszítettem, mégis...nem voltam biztos abban, hogy Dominic Toretto lenyűgözéséhez ennyi elég lenne. Elég jó akartam lenni ahhoz, hogy önként akarjon megismerni, ne nekem kelljen kicsikarni egy találkozót.
-Talán igazad van, de...meglátom, hogy alakul az este. -ígértem meg neki egy félmosoly kíséretében, majd a kezemen lévő fekete bőrkaróra mutatóira pillantottam, majd összeráncolt szemöldökkel Cameronra.
-Javíts ki, ha tévedek, de fél óra múlva randin kéne lenned, mégis itt állsz egy motorolajos pólóban. Talán a csaj gerjed a szutyokra? -vontam fel gunyorosan a szemöldököm, majd ujjaimmal beletúrtam a hajamba, hogy minden egyes szál tökéletes kócos rocker hatással zuhanjon a vállaimra. Áthatóan pillantott rám. Éreztem, hogy gúnyos modorom kissé kihozza a sodrából, de már megszokta, így szokásához híven lazán, egy vállrándítással reagált.
-Rám mindenhogy gerjednek a csajok. -jelentette ki magabiztosan, mire megpöccintettem a vállát.
-Ugyan...valld csak be. Ha én lennék a csaj, akkor már rég puccba vágva várnád a találkánk időpontját. -villantottam felé egy magabiztos mosolyt. Nem válaszolt, elnézett a vállam felett, hogy láthassa a műhely falán lógó régi órát, majd egy puszit nyomott a homlokomra.
-Sok sikert mára, kicsit Tia...-vigyorodott el, és egész sarkon fordult.

Percekkel később már a fekete csodakocsiban ültem, és egyenesen a ma esti banzáj helyszínére tartottam. Eddig Cameron is velem szokott jönni, hogy benevezze a "fekete Maserati-s" versenyzőt, ma viszont a randija miatt úgy döntött kihagyja ezt a menetet, ezzel gondolkodásra késztetve, hiszen valahogy ki kellett találnom hogyan is nevezzek be úgy, hogy ne bukjak le. Bár, tulajdonképpen számít ez még valamit?Szinte észre sem vettem, hogy az előbb még zöld lámpa pirosra váltott, könnyedén keresztül hajtottam a kereszteződésen. Alig negyed óra alatt megérkeztem a helyszínre. Lassan gurultam az emberek között, hogy sötétített ablakaimból nyugodtan mustrálhassam őket. Mindig ugyan az a nóta...sok kinyalt maca, a macsó pasijaikkal és temérdek dögös kocsi. A legtöbb ember nem hozott lázba, az olyan nagykutyákra fájt a fogam, mint Toretto és a bandája. Közéjük akartam tartozni, versenyezni akartam és a legjobbá válni. Sosem voltam kishitű, az álmaim pedig ennek fényében váltak egyre merészebbé és merészebbé.
A verseny még el sem kezdődött, mégis úgy tűnt hamar vége lesz. A távolból szirénák hangja szólalt meg, a tömeg pedig rohanni kezdett, ki a szomszédos  utcák felé, ki pedig a kocsija felé. Vettem egy nagy levegőt...biztos rossz ómen volt, hogy Cameron nem jött el. Igyekeztem úgy megfordulni, hogy ne csapjak el egy menekülőt sem, mégis, ahogy tolatni  kezdtem majdnem sikerült egy kapucnis srácot eltaposnom. Szerencsére időben a fékre léptem, de egy kis nyomást azért érezhetett a kocsim fenekének jóvoltából. Ahogy a visszapillantóba néztem rájöttem valami. Én ismerem őt! Legalábbis, amennyire a csukja láttatni engedte az arcát, egészen biztos voltam benne, hogy ő az egyik iskolatársam. Bár magántanuló vagyok, és nem sűrűn járok be még a kötelező vizsgáimra sem, láttam már őt párszor az iskola épülete előtt, persze...van rá esély, hogy ő még soha nem látott engem, maximum a nevemet hallhatta már, ugyanis a tanárok előszeretettel hoznak fel negatív példaként.Melléálltam, és elgondolkodtam. Megéri felvenni utasnak és leleplezni magam, ezzel megmentve a zsaruktól, vagy hagyjam a fenébe?  Szerencsére egész jó napom volt, ezért lehúztam az anyósülés ablakát. Valahogy csak megtudom majd győzni arról, hogy senkinek ne árulja el ki is vagyok.
-Ugorj be! -intettem neki, majd vártam, hogy mit is tesz. Jajj, az a jó szívem fog egyszer a sírba vinni.  

Tia & Whip

Whip & Tia

Saját naivságom, amivel összekapcsoltam azt, hogy Cameron nem jött el, és a zsaruk még a verseny előtt megjelentek, megmosolyogtatott. Nem vagyok az a típus, aki hagyná, hogy a sors irányítson, mégis, amikor megláttam az egyik iskolatársam, vagyis...inkább majdnem elcsaptam, úgy éreztem a sors akar valamit...talán azt, hogy segítsek? Nem tudtam biztosan, mégis megálltam, és lehúztam az ablakot, hogy a kocsimba invitáljam. Nem vagyok jótét lélek, de miért hagynám pácban, ha egyszer úgy is jó napom van?
-Majd később meghálálod. -közöltem vele hűvösen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepődtem leplezetlen csalódottságán, de azért...kicsit szíven ütött, ha mondhat ilyet valaki, aki igyekszik elzárkózni mindenféle mélyebb érzelem elől.
Amint szólásra nyitotta a száját, és szavai beékelték magukat az elmémbe, lefékeztem. Nem nagyon törődtem azzal, hogy a szirénázó járőrkocsik egyre közelebb érnek. Nem vártam ugyan igazi hálát, de azt igen, hogy ha csalódott is, ami a sofőr személyét illeti, legalább minimálisan próbálja meg ezt eltitkolni előlem.

-Mi okozott nagyobb csalódást? Hogy nő vagyok, vagy az, hogy fiatal? -fordítottam felé a fejem, hogy egyenesen a szemeit fixírozhassam. Most komolyan, ha Cameron nem érti meg, hogy miért nem vállalom a személyem a versenyeken, akkor bolond...itt az élő példa arra, hogy az emberek előítéletesek, nekem pedig semmi kedvem megváltani a világot, és harcolni a női egyenjogúságért. Másodpercekig csak álltam a válaszára várva, de mikor már a megengedettnél jóval közelebbről érzékeltem a piros-kéken villogó fényeket ismét az útra szegeztem a tekintetem.
-Kapaszkodj! -jelentettem ki, majd meg sem várva a reakcióját, vagy azt, hogy ténylegesen megkapaszkodjon, a gázra léptem. Nem volt túl sok időnk, így muszáj volt kijátszani a rend éber őreit. Csak tudnám miért vonzom őket ennyire? Rezzenéstelen arccal hajtottam egyenesen a szemből érkező rendőrautó felé csak azért, hogy pillanatokkal az esetleges ütközés előtt elránthassam a kormányt, és nyikorgó gumikkal ugyan, de egy gyors kanyar után elszáguldhassunk a helyszínről. A fakabátoknak innentől már nem volt esélyük elkapni minket, de ennek ellenére még jó pár percig nem lassítottam, csak miután úgy éreztem tisztes távolságba kerültünk a helyszíntől.
-Hova? -kérdeztem arra utalva, hogy merre is kéri a fuvart. Ha már egyszer összeszedtem úgy gondoltam nem dobom ki az első buszmegállónál.