Rosetta x Kate

Hálásan pillantottam a mellettem termő szőkeségre, aki azonnal felajánlotta segítségét. Mondjuk, ha ő a tolmács, inkább csak a munkáját végzi, mégis megmentett.
- Helló, én Kate vagyok. És köszönöm. – kaptam mellkasomhoz, ami megkönnyebbült sóhajomtól húzódott be.
Lepleztem ámulatom, milyen könnyedén megérti Ivan pörgős beszédét. Na, igen. Ezért minden tiszteletem a tolmácsoknak. Én örülök, hogy a leírt szöveget megértem, illetve meg tudom értetni magam azon a két külföldi nyelven, amit tanultam.
A férfi mindkettőnkkel kezet fog, szorításából is érezhető az erő és hatalom. Egy bólintással jelzem a fordítást, majd hol Rose, hol Ivan felé fordulva válaszolok.
- Én köszönöm, hogy szervező lehettem ezen a csodás napon. És engedje meg, hogy gratuláljak a boldog apósnak, remélem a fia és menye is elégedett lesz. Illetve biztosítom Önt, hogy minden kívánsága szerint történt, nem lesz semmiféle probléma. – mondtam és őszintén reméltem, hogy így is lesz.
Szeretem a veszélyt, ez nem kérdés, de nem a hétköznapi életemben. Az maradjon inkább csak a „szebb” helyzetekre. Figyelem, ahogy a nő közvetíti feleletem, az idős úr pedig elmosolyodik a hallottakra. Remek, szóval bízik bennem! Ezek szerint, ha minden jól megy, maradok még egy hétig pihenni. Úgyis rám fér, a főnököm nem fog haragudni. Oh, és ezt a Rose-t is meg kéne hívnom valamire, ha már így kimentett az első pillanatra kínosnak tűnő helyzetből.

Rose ismét villámgyorsan fordított nekünk. Szóval „forgatókönyvet” szeretne. Ellenőrizni akarja a munkámat, hát persze. Gyűlöltem az ilyen embereket. Ha valakit már megbíz valamivel, egy kis bizalom igazán beleférne. Értem én, hogy ő a nagyfőnök, de azért mégis. Úgy hiszem ebben a kis világban nem tűnök annyira megbízhatatlannak. Vagyis, eddig mindenki megbízott bennem, akár munkaadó volt, akár egy olyan személyről vagy csoportról, aki felbérel egy-egy gyilkosságra. Vagy akkor már beszélhetünk az áldozataimról is, hisz szinte mindegyikkel kialakítottam előtte valamiféle kapcsolatot. Így legalább mindig volt módom valósan megismerni egy részét, nem pedig csak az információkra alapozva végeznem vele.
Egy röpke fintor kíséretében előhalásztam a kért menetrendet táskámból és az öreg kezébe adtam. Azért egy köszönöm-öt odavághatott volna. Ezeket az iratokat nem épp neki készítettem, én is szeretem figyelni, hogy a sorrend és időbeosztás tökéletes összhangban van-e. Remek.
Tolmácsom felém fordul és mosolyogva gratulál. Milyen kedves.
- Köszönöm, igyekeztem. Mint mindig. – mosolyogtam vissza rá – Oh, és a gyors segítséget is köszönöm, életmentő vagy. Egy kukkot nem tudok oroszul. – fűzöm még hozzá, kicsit kellemetlenül érezve magam. Lebuktattam magam. Hülye vagyok ehhez a nyelvhez. Mivel ő is elhagyta a formalitást, én is nyugodtan tegeztem. Bár lehet, hogy én kezdtem a „helló”-val. De ez már megszokás, általában csak ezt az üdvözlési formát használom. Főleg meglepetéshelyzetekben.

Az öreg végre lelépett és fellélegezhettem. Pedig igazából szerettem az oroszokat. Magam sem tudom miért. Viszont ez a figura nem volt szimpatikus. Kicsit sem. Mindenesetre most már foglalkozhattam segítőmmel.
- Nem baj, akkor is megmentettél. – mosolyogtam rá, majd válaszoltam a feltett kérdésre – Gyermekkorom óta imádtam szervezni, ha beleszámít az iskolai sulibulik rendezői posztja, akkor gimnázium óta. Részmunkaidőben tizenkilenc éves korom óta, hivatalosan pedig miután végleg kikerültem az iskolapadok mögül.
Eleresztettem egy mosolyt, reméltem nem bánja, hogy ilyen hosszúra sikeredett feleletem. A munkámról mindig is sokat tudtam hablatyolni. Fejemmel a közeli asztalsor felé intettem.
- Nem iszunk valamit? Közben te is mesélhetnél. Úgy tűnt mintha mindig is ezzel töltötted volna az időd.
Eleresztettem egy újabb mosolyt, aztán lassan elindultam, reméltem, ő is követ. Hallottam már olyan emberekről, akik nagyon jók a nyelvekben. Tudom, nekem is volt egy olyan ismerősöm, aki gyerekkorától kezdve tanult, és mire elérte a húsz éves kort, öt nyelven beszélt anyanyelvi, hármon közép, és négyen alapszinten. Nos igen. Igazán dicsérni való.

Egy mosollyal nyugtáztam a gratulációt. Hozzászoktam már, hogy az emberek köszönetet mondanak, illetve elismerik a munkámat, de ez egy totális idegentől talán még jobban esik. Igaz, talán ez az első rendezvény, amit én szerveztem és ő is megjelenik, de ki tudja? Még ebben sem lehetek biztos. Az asztalok mögött felállítattam egy külön pultot is, ahol rendelésre készítenek és adnak ki bármit, így amikor odaértünk helyet foglaltam egy bárszéken, közben érdeklődve hallgattam a beszámolót. Bámulatos.
- Jól tetted. – osztottam meg véleményem amint befejezte – Ezzel a munkával sok embert megmenthetsz, akik nincsenek otthon az idegen nyelvekben. Többek között olyan szerencsétlent is, mint én. Szóval ennek mindenképp örülök.
Halkan felnevettem és intettem a csaposnak. Én egy konyakot kértem, és megvártam, míg ő is rendel valamit. Hamar kihozták italainkat, amibe azonnal belekortyoltam. A finom szesz végiggördült torkomon, új erőt adva ezzel.
- Húha, akkor igazán sok nemzetiségű emberrel találkozhattál már.  Egyszer, ha véletlen egy japán kliensed lesz, akinek szervezés kell, igazán szólhatnál. Egész kedvelem a japánokat. Bár elég sok furcsa, vagy inkább megdöbbentő szokásuk van.
Fogalmam sincs miért hoztam ezt fel, egyszerűen csak jött. Még fiatalkoromról maradt meg az ázsiaiak iránt érzett érdeklődésem, és ez csak erősödött, amikor egy japán férfi felbérelt, de nem gyilkolásra. Csupán megfélemlítésre, és a célpont elvitelére a lakására. Akkor igazán sokat nőtt a szememben.

Felfelé görbült az ajkam, örültem, hogy jól vette a megjegyzést. Van olyan, aki könnyedén kinevetett volna, és elkezd szerénykedni, miközben semmi oka rá. Az olyanokat gyűlölöm. Álszent. Persze, ne szálljon el magától, de viselje a dicséretet is és a kritikát is.
Hálásan bólintottam és újra poharamhoz nyúltam, hogy koccinthassunk. Az előbb kellett volna megejtenem. Mindegy.
- Köszönöm. Akkor, a japánokra!
Váratlanul ért a kérdés, bár én is gondolkoztam, hogy megkérdezem tőle. Valójában, csak azt nem tudom, nekem mikor is van szabadidőm? Amikor nem rendezvények szervezésével foglalkozom? Mert akkor a gyilkolászás. De ezt természetesen nem közöltem. Ha meg azt mondom, hogy a száguldás, talán el sem hinné. És amúgy is, meg kell tartanom az álcám.
- Nos… Utazgatok. Nem messzire, csak közeli helyekre. Illetve szinte heti gyakorisággal járok partykra.
Ha hazudok, azt nem veszi észre. Nem ismer annyira, hogy lássa rajtam. Hisz más sem vette még észre soha. De ha jobban belegondolok, igazat mondtam. Mindkét munkám megköveteli az ide-oda ingázást, és tényleg borzasztóan sok rendezvényen megfordultam, mint vendég.
- És te? – kérdeztem vissza őszinte érdeklődéssel. De ha azt mondja, hogy akkor is valami nyelvet tanul, én falra mászok.

Végre találkoztam egy olyan nővel, aki ugyanolyan szabad és jó kedélyű, mint jómagam. Úgy érzem ez a nap talán mégsem lesz olyan, mint az eddigi. Már nem is bánom, hogy búcsút kellett vennem az eseménynaplómról. Ma nem lesz rá szükségem. Legalábbis egész úgy tűnik.
Sosem hittem volna, hogy pont egy olyan emberrel hozott össze a sors, aki annyira szereti a száguldást és vezetést, mint én is. Magamban konstatáltam, hogy ő őszintébb volt. De én ezt mégsem árulhattam el. Mindenki úgy ismer a felsőbb körökben, mint egy aranyos nőcske, aki csak egy apróbb ügyetlenkedéssel tudja felhívni magára a figyelmet. Talán ezért is kezelnek néha a cégnél is kislánynál. Ha felbérelhetném magamat… Lehet, hogy ilyenekért már jó pár ember életét elvettem volna. De nem teszem. Nem kifizetődő, meg nem is feltétlen az élvezet miatt csinálom ezt.
- Akkor ebben hasonlítunk – mosolyogtam rá végül.
- Iderendelve. De nem bánom. Imádom a várost, és hallottam, hogy az éjszakai versenyek fantasztikusak.
Elszóltam magam. Nem baj. Végül is, ez még nem a világvége. Nagyobb pácban lennék, ha a másik munkámról tettem volna halvány említést. Addig jó, amíg egyik világomból sem ismeri meg senki a másik énem. Az… egyenlő lenne egy kivégzéssel.

Oké, szóval tényleg lebuktam. Lebuktattam magam. De talán nem is baj, mert úgy tűnik nem lepődött meg nagyon és nevetni sem kezdett el, sőt, igazán felélénkült. Mintha nagyon örülne neki. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon… ő s a száguldás szerelmese lenne, és a versenyeké? Nem mintha nem nézném ki belőle, valójában, ahogy elnézem, simán lehetségesnek tartom. Akkor nekem sincs titkolni valóm. Talán ő nem ítél el. Épp ezért nagyot sóhajtottam és mosolyogva bólintottam.
- Imádom. Imádok száguldozni, főleg éjszaka. Amikor lehetőségem van rá. De leginkább motoron, mivel a kocsim ismerik a városban. Sajnos. De idefele nem hagyhattam ki, hogy ne repesszek. Viszont... ez titok. Ezekből a körökből nem tudhatják meg.
Kezem a szám elé tettem, hogy még jobban érzékeltessem fontosságát majd kacsintottam és italomba kortyoltam, kíváncsian várva reakcióját.

Jó érzés tudni, hogy nem csalt az előérzetem, és a titkom biztonságban van Rose-nál. Valójában nem tudtam, sőt, nem is reméltem, hogy ez a nap végül ilyen… izgalmas lesz. Mert igen, ez kimondottan izgalmas. Mesélni valakinek végre egy elfedett énemről. Az első ember, aki most már tudatában van az egyik engem fedő rejtélynek. A másikat… Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne felfedni. Talán majd később, ha elmélyül a barátság. Egy mosollyal nyugtáztam, hogy ugyanabban a csónakban evezünk. Most már meg sem lep.
- Egyetértek veled. Mindenben! Eddig bárkinek is megemlítettem, hogy hú de jó kocsi, úgy nézett rám, mint egy földönkívülire és megkérdezte, nem vagyok-e lázas, merthogy inkább a benne ülő pasit kéne néznem.
Elfancsalítottam az arcom. Komolyan nem értettem azokat az embereket, egy jó kocsit meg kell nézni, és mit számít ki a vezetője?! Felőlem akár lehet egy púpos vén szivar is, ha a kocsija lélegzetelállító.
- Akkor, ez a mi közös kis titkunk – kacsintok rá ismét felvidulva és az italomba kortyolok. Ez egyszerűen fantasztikus.

Tökéletesen átéreztem, amit Rose mondott, mintha csak magamat hallanám – a szőke részt leszámítva, ezért is örülök, hogy a természet barna hajjal áldott meg. Bár, ha belegondolok a szőke szín sokszor előnyös, hisz én sem egy alkalommal tudtam előbb felhívni magamra néhány áldozatom figyelmét, mikor szöszi parókával rejtettem el eredeti árnyalatom. De ami a lényeg, hogy egy cipőben járunk. A szó átvitt értelmében.
Valójában egyet kellett értenem a sofőr külsejére vonatkozóan, de én már rég feladtam, hogy normális kapcsolatom legyen ebben a nem mindennapinak mondható életvitelemben, szóval, ha meg is nézek valakit, sosem számítok néhány napnál többre. És talán nincs is rá szükségem.
- Persze, szívesen! – bólintok, és bediktálom a számom.
Miután elérhetőséget cseréltünk, csak akkor figyeltem fel utolsó mondatára. „Ha visszajövök Amerikába”. Talán újabb munka?
- HA visszajössz? – emeltem ki a feltételes módot és érdeklődve néztem rá – Ezek szerint újabb munkád akadt, ezúttal külföldön? Ilyen sokat kell utaznod?
Valójában fogalmam sem volt mennyire széleskörű egy tolmács munkája, úgy értem, csak így ide-oda rángathatják, mint egy bábut? Viszont… miért ne jönne vissza???

Számcsere: pipa. Remek. Csak Rose-ként mentettem el. Ő az egyetlen, akit ilyen néven ismerek, de azért az infóhoz beírtam: „Kocsikázós tolmács”. Ha a nevet esetleg el is felejteném, abből biztosan eszembe jutna kit is takar a „Rose” nevecske a telefonkönyvembe. Egyszer megnézném, hogy vezet, talán sort tudunk rá keríteni valamikor. Kicsit furának tartottam válaszát, de nem tettem szóvá, bólintással konstatáltam az angliai utat, az áldozat szó hallatán viszont egy pillanatra megállt a kezem, benne a pohárral. Az ital felszíne hullámzott a hirtelen megállástól, majd a szintén hirtelen tovább hozatalról. Legurítottam a maradékot, az ő szótárában az áldozat szó biztos nem azt jelzi, mint az enyémben. Mielőtt a munkámba kezdtem én is használtam ezt a kifejezést erre-arra, átvitt értelemben, de ez mostanra gyökeresen megváltozott. Viszont az lehetetlen, hogy olyan munkája legyen, ahol az áldozat… Nos, igazi áldozat, és nem csak egy külföldi, akinek fordítgatnia kell.
- Értem. Ha visszaértél, összehozhatnánk egy találkát. Elmehetnénk egy versenyre, ha gondolod.
Csak ennyit mondtam, nem akartam rákérdezni az előbbi gondolatomra, azzal magam is veszélybe keverhetném.