Laurent&Claire ~ Ohh...Are you here?

Laurent & Claire

-Tényleg versenyeznél? Te? -pislogott rám a pasi döbbenten. Persze, mégis mit vártam, hogy fog reagálni? Fiatal vagyok, csinos, szőke és nő, ezek az átlag ember szerint mindenképp olyan paraméterek, amikkel egy jó versenyző egyszerűen nem rendelkezhet. Már épp azon gondolkodtam, hogy mit vessek be ahhoz, hogy gyorsan megváltozzon a véleménye és segítsen, de arra, hogy bármit is kigondoljak nem volt időm, ugyanis, mint valami szörnyű jelenés tűnt fel a bátyám, és kicsit sem udvarias módon rángatta arrébb a beszélgetőtársam. A kezdő meglepettséget átvette a düh. Szinte villámokat szórtam a szemeimmel Laurent felé. Mégis mit gondol? Elég nagy vagyok már ahhoz, hogy döntsek, és ha akarja, ha nem, ezt el kell majd fogadnia.

-Laurent! Azt hittem alszol. -jelentettem ki, majd bocsánatkérően néztem előbbi társaságomra.
-Sajnálom, később találkozunk. -kacsintottam még rá, mire dühös pillantást vetett a bátyámra, de bólintott és tovább állt.
-Most örülsz? Sikerült elüldöznöd. Mindig ezt csinálod...bejárok a suliba, tanulok...mit akarsz még? Csak szeretnék versenyezni, akkora baj ez? Nem tilthatod meg nekem, hogy itt legyek, vagy hogy versenyezzek!-fakadtam ki kissé, de próbáltam tűrhető hangerőt megadni, nem akartam, hogy balhézás miatt bámuljon minket mindenki.
-Figyelj...értelek, oké? De nem tagadhatom meg, aki vagyok, aki Te is vagy. -hangomban még engem is meglepő komolyság csengett. Megértettem Laurent-t, de mégis...megőrjített az atyáskodásával. Az apám lelépett, nem volt szükségem másikra. Szeretem Laurent tényleg, de tudja milyen vagyok, hogy mennyire hasonlítok is rá. Ahogy belőle, belőlem se lehet kiölni a versenyek iránti szenvedélyt, nem értettem ezzel mi akkora probléma.

Laurent & Claire

-Oké azt, hogy hazudtam nagyon sajnálom, tényleg, de nem hagytál más lehetőséget. -jelentettem ki magabiztosan, de azért csengett hangomban némi megbánás. Nem voltam hamis, tényleg megbántam, hogy hazudtam neki, már akkor gyötört a bűntudat, amikor kimondtam, hogy egy iskolatársamnál alszom. Jobb lett volna, ha egyszerűen csak kiszököm és ennyi, akkor legalább azt nem lehetett volna mondani, hogy hazug vagyok. Próbáltam nem az lenni, mégis újra és újra olyan dolgokat kellett mondanom Laurent-nek, amik nem valósak.
-Ne mondd már ezt, nem is ismered. -förmedtem rá a velem szemben állóra. Az persze más kérdés, hogy én sem voltam épp közeli barátja a távozónak, de igenis szimpatikusnak tűnt, és segíthetett volna, feltéve persze, ha a rendkívül kifinomult bátyám nem takarítja el jó gyorsan a társaságomból.
-Szóval mindig ez lesz? Mindenkit elüldözöl, aki szóba áll velem? -kötöttem továbbra is az ebet a karóhoz. Mérges voltam rá, és ezt a tudtára akartam adni.

Elképedve néztem a testvérem. Csalódottság és düh furcsa egyvelege ült ki az arcomra. Legszívesebben megpofoztam volna azért, amiért folyton az utamba állt és amiért képes volt az apánkat felhozni.
-Kösz Laurent...-néztem rá még mindig hitetlenkedve.
-Kiskorú vagyok, na és? Szerinted itt kit érdekel? Nem akarod, hogy itt legyek? Mégis mit akarsz tenni ellene, bezársz? -vagdalkoztam dühösen, de próbáltam még mindig nem felemelni a hangom, hiszen az nem keltett volna túl jó benyomást.
-Tudod mit? Hagyj békén...évek óta ez megy. Belehalnál, ha hagynád azt tenni, amit akarok? Sosem fogsz megérteni...-pillantottam rá szomorúan, de még mindig dühösen, aztán egyszerűen csak hátat fordítottam neki, hogy elinduljak megkeresni az imént elüldözött srácot és újra a segítségét kérjem versenyügyben. Még hogy az apám így meg úgy...és Spencer...a legjobb barátnőm, de inkább nem mondtam semmit arra, amit Laurent kérdezett vele kapcsolatban.

Laurent & Claire

-Igen, Te nem hagytad...-vágtam rá. Meggyőződésem volt, hogy a hazugság nem azért volt, mert szerettem volna, hanem azért, mert Laurent egyszerűen nem hagyott más lehetőséget. Rengeteg dolgot nem tudott még rólam, és ez jobb is volt így. Tudtam mennyi dolga van és mennyi felelősség nehezedik a vállára, nem akartam stresszelni, most sem kellett volna meglátnia...nem így kellett volna lennie.
-Mindegy.-vontam meg a vállam. Oké, én sem ismertem, de én nem is bántam vele úgy, mint a bátyám, még akkor sem, ha leginkább eszközként akartam használni, ami bár szörnyű dolog, mégis...szükséges volt.
-Nem mondhatod meg nekem, hogy mit tegyek! Nem ismersz Laurent, és ha így viselkedsz nem is fogsz! -vágtam hozzá nem törődve azzal, hogy mennyire megbánthatom őt a szavaimmal. Ő is megbántott, és a dühöm miatt most képtelen voltam a józan eszemre és az ő érzéseire figyelni.
-És ha igen? És, ha ilyen életről álmodom? Nem mondhatod meg nekem mit csináljak, a bátyám vagy, tisztellek, de...ne akarj parancsolgatni. -ráztam meg a fejem. Zavart, hogy úgy tesz, mintha az apám lenne, nem az, testvérre van szükségem, nem egy zsarnokra.

-Talán azért nem értelek, mert nem hagyod...-néztem rá, majd megfordultam és elindultam. Vagyis, indultam volna, de Laurent megragadta a kezem.
-Nem megyek sehova, és ha nem engedsz el kiabálni fogok. -közöltem vele fenyegetően, majd látva most már tényleges dühét és csalódottságát közelebb léptem hozzá.
-Sajnálom, oké? Mindig számíthattam rád, és tudom, hogy...tudom, hogy más életet akarsz nekem, könnyebbet, jobbat...de szeretek versenyezni, érted? Nem tudok száguldás nélkül élni. Nem lesz bajom, megígérem. Befejezem a sulit, egyetemre is akarok menni, de ezt... -néztem körbe. -...ne vedd el tőlem. -pislogtam rá kérlelően.
-Mi lenne, ha inkább tanítanál? Ha gyakorolnál velem? Nem akadályozhatod meg, hogy versenyezzek, de...miért ne lehetnénk büszkék egymásra? Csak támogass...kérlek...-fogtam meg a kezét és mosolyogtam rá kedvesen. Túlzottan makacs vagyok, ezt ő is tudja, ahogy azt is, hogy bármit is mondd, a versenyzésről nem fogok lemondani, soha. Mindkettőnknek jobb lenne, ha beletörődne és segítene, ahelyett, hogy akadékoskodik és emiatt csak veszekszünk. Tisztában voltam azzal, hogy félt, és más jövőt szán nekem, de...azt akartam, hogy a jövőmben benne legyen a versenyzés, ha tetszik ez neki, ha nem.

Laurent & Claire

Megrökönyödve néztem a hozzám hasonlóan rettenetesen makacs bátyámra. Egyre több figyelő szempár szegeződött ránk, de mivel visszafogtam magam és Laurent is engedett a kezéből így hamar csak egy vitatkozó párnak tűnhettünk. Hitetlenkedve pislogtam még mindig, nem hittem, hogy valaha is a fejemhez fogja vágni azt, hogy ő tart el. Ez csak olaj volt a tűzre, még inkább dühös lettem azért, amit tesz. Sosem kértem rá, hogy gondoskodjon rólam, ő tette, nem én akartam. Hálás voltam neki, de akkor sem veheti el a szenvedélyem.
-Szóval így gondolod...ahogy akarod. Akkor többé nem eszem a te kajád, nem költöm a te pénzed és...nem lakom a te házadban.-közöltem vele hidegen, kimértem, mintha csak idegenek lennénk. Fájt ezt mondani, sőt...még azt sem tudtam hogyan akarom ezt kivitelezni. A kis mellékes "munkámból" ugyan volt annyi pénzem, hogy ideig óráig eltartsam magam, mégsem vágytam arra, hogy Laurent nélkül éljek. Rá számíthattam egész életemben, ezt nem tudtam elfelejteni, de reméltem, ha ezt mondom, akkor enged majd egy kicsit, ha pedig nem...akkor sajnos tényleg kénytelen leszek a saját lábamra állni. Nem akartam, de nem láttam más lehetőséget arra, hogy olyan életet élhessek, amilyet én akarok.

-Persze, hogy nem tudok semmit...mert nem mondasz semmit. Nem beszélsz anyáról, nem beszélsz apáról, az érzéseidről...semmiről. Hogyan érthetnélek meg? -kérdeztem tőle már nyugodtabb, sokkal kevésbé ingerült hangon. Már eldöntöttem, nem irányíthat engem, és jobb, ha ezt rövid úton belátja, mert nem hittem, hogy valaha is behódolnék ezen akaratának.
-Ha nem lenne fontos, nem kockáztatnám, hogy elveszítelek. -néztem rá konokul, de teljesen komolyan gondoltam, amit mondtam, mindenféle dac nélkül.
-Nem pénzt akarok ebből...ez az életem, értsd meg kérlek! Saját magad löksz el magadtól...-néztem rá igazán kínlódva, majd a kocsimra helyeztem a popóm.
-Az élet is veszélyes, mégsem zárkózol be nap mint nap. Eldöntöttem. Vagy így vagy úgy, de a saját életemet élem. -pillantottam rá, majd felálltam.
-Be kell neveznem, különben lemaradok. Sajnálom Laurent, de...ezt akarom. -néztem rá komolyan, majd egy puszit nyomtam az arcára, hogy aztán elindulhassak gyorsan benevezni. Reméltem, hogy nem állít meg, hogy hagyja, hogy győzzek. 16 éves korom óta van jogsim, azóta vezetek, ráadásul nagyon is jól. Láttam reális esélyt arra, hogy győzzek. Bíztam abban, hogy megvár, és megbeszélhetjük még ezt.

Laurent & Claire

-Attól még kimondtad...-vontam meg a vállam. Talán igaza volt. Nem az ő dolga az, hogy felneveljen, nem az ő dolga lett volna, hogy biztosítsa a tanulmányaim és egyáltalán nem neki kellett volna apám helyett apámnak lennie. Szeretem, mert a bátyám, szeretem, mert mindig mindent megtett értem, de képtelen voltam egyetérteni a versenyekkel szembeni heves tiltakozásával, ami úgy hangzott, mintha bort inna, de vizet prédikálna, tekintve, hogy ő is versenyzéssel kereste a kenyerét.
-Szerinted nekem tényleg olyan jó a véleményem róluk? Elhagytak minket Laurent, engem is eldobtak úgy, ahogy téged. Ezért akarok minél közelebb lenni hozzád, csak te és Spencer maradtatok nekem. -engedtem meg magamnak egy fáradt félmosolyt, majd elgondolkodtam.
-Beleképzeltem, de attól még versenyezni akarok, és sajnálom, de ebből nem tudok engedni. Nem vigyázhatsz rám örökké...elég nagy vagyok már ahhoz, hogy döntsek, még ha jogilag nem is vagyok nagykorú. Te is tudod, hogy képes vagyok rá.
Talán megrémítette, hogy 14 éves kislányból hamar 18 éves nő lettem, talán tényleg féltett a versenyzéstől, de be kellett látnia, hogy tehetséges vagyok, és nem hagyhatom talonban, ha egyszer már ez megadatott nekem.

Végighallgattam a kis monológját arról, hogy milyen veszélyeket is rejt az autóversenyzés. Vettem egy mély lélegzetet és megpróbáltam végighallgatni úgy, hogy ne szóljak közbe.
-Értelek...hidd el...pár hónapja felborultunk Spencerrel. Nem mondtam, mert nem akartalak megijeszteni, de...tudom, hogy mit veszíthetek. Hidd el, én ugyanúgy féltelek téged, mint te engem.
Pár perccel később már el is indultam, de Laurent újra "megállított" és közölte, hogy vele vagyok. Elhúztam a szám, de oké, nekem így is jó lesz.
-Ezt! -bólintottam határozottan, majd miután a kocsijához húzott felvontam a szemöldököm.
-Vezetek! -jelentettem ki. Nem tudtam pontosan eldönteni, hogy azért csinálja ezt, mert azt akarja, hogy mellette próbáljam ki a versenyzést, mint sofőr, vagy mellette próbáljam ki a versenyzést, mint utas. Hát, az utóbbi opció nem tetszett, szóval készen álltam arra, hogy visszamenjek és én magam nevezzem be magam a saját kocsimmal.

Laurent & Claire

-Felejtsük el, rendben? -mosolyodtam el. Nem vagyok az a nagyon haragtartó típus, főleg akkor nem, ha a bátyámról van szó. Túlságosan szeretem, és laza srác alapjában véve, csak akkor fordul ki önmagából, mint valami kattant apatigris, amikor rólam és a  vezetésről van szó. Nem tudom igazából, hogy ilyenkor mi üt belé, tiszta agyrém.
-Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen. -kacsintottam rá. Persze értettem én, hogy mire gondol, én sem akartam meghalni verseny közben, de ennyi erővel még a lakásban alvás sem biztonságos.
-Egyébként meg, az úton is bármikor elcsaphat egy busz. -vontam meg a vállam. Ha meg kell halnom tök mindegy mit teszek, versenyzek, vagy biciklizek, a halál angyalok megtalálnak és elvisznek, ez ilyen egyszerű. Hiszek a végzetben meg a sorsban, szóval talán csak ezért gondolom így, de lényeg a lényeg, ebben hiszek.
-Ne akadj ki...semmi bajom. -fordultam körbe, hogy megbizonyosodhasson minden porcikám épségéről.

Nem tudtam pontosan hogy gondolja ezt a jelentkezés dolgot, de ahogy kimondta, hogy ő is arra gondolt, hogy én vezetek, egyszerűen csak a nyakába ugrottam.
-Imádlak. -vigyorogtam rá, aztán hevesen bólogattam.
-Ne parázz, vigyázok. -biztosítottam a dologról, majd leszálltam róla, hogy nyugiban beszállhasson az anyósülésre. Én is beültem a kocsiba. Szerencsére még időben jelentkeztünk, ugyanis percek múlva úgy tűnt indul a futam. Bekötöttem magam, majd másik 3 versenytársammal együtt a rajthoz álltunk. Feszülten fogtam a kormányt, és figyeltem a jelre. A lány eldobta a felsőjét, ami egyértelműen az indulás jele volt.
-Kapaszkodj! -vigyorogtam a bátyámra, majd a gázra léptem. Egy ideig nem volt semmi baj, remekül ment a verseny. Ahhoz képest, hogy az elején mindenki leelőzött, hamar a második helyig küzdöttem fel magam, és egy hajszál választott el a győzelemtől. Nem messze a céltól megelőztem az első helyen száguldó Nissant, és már kezdtem örülni, hogy győzök, mire egy nagy durranást hallottam. Lefékeztem a füst láttán, ami nyilván valóan a kocsiból jött. Néhány méterre a céltól a kocsi leállt, én pedig dühösen pattantam ki belőle.
-Ez komoly? Defekt? -pislogtam mérgesen, majd a tömegre néztem, akik a kis malőröm ellenére úgy tűnt kedvelnek. Elnevettem magam.
-Majdnem győztem. -kacsintottam a bátyámra, miközben a többi versenyző a célig száguldott mellettünk. Hát végül is...nem rajtam múlt.

Laurent & Claire

Hihetetlen. Ott voltam a győzelem kapujában, erre a gumi tényleg úgy dönt, hogy felmondja a szolgálatot? Hát csessze meg. Dühösen szálltam ki a kocsiból, és álltam meg a kocsi mellett. Néhány méterre voltam csupán a céltól, legalább addig kibírhatta volna, amíg meg nem nyerem a versenyt. Összekulcsoltam a kezeim és mérgesen pillantottam körbe, bár az emberek sikítoztak és éljeneztek is. Életem első versenyéhez képest azért egész tűrhetően alakult.
-Ne röhögj már! Nem vicces! -szórtam villámokat Laurent felé, de nekem is nevetnem kellett, ugyanis annyira abszurd volt a szituáció, hogy jobbat ki sem találhattam volna. Mások is így gondolták. A többi versenyző odajött, hogy gratuláljanak. Örömmel fogadtam az elismerő pillantásokat és szavakat, most igazán úgy éreztem magam, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, ott, ahová tartozom, és ahová a testvérem is tartozik. Olyan, mintha a verseny a vérünkben lett volna, elképesztő érzés volt.

-Szóval...azt mondod, hogy....lesz legközelebb? -néztem rá csillogó tekintettel, kb úgy, mint a Disney mesékben a figurák, amikor örömhírt hallanak, tudjátok...mikor csillagok jelennek meg a szemeik helyén.
Odarohantam hozzá és ismét a nyakába ugrottam.
-Ugye nem akarsz minden versenyen mellettem kuksolni? -mondtam nevetve, miközben megöleltem, de aztán elengedtem, mert kezdtem úgy érezni, hogy a nők dühös pillantásokat küldenek felém.
-Azt hiszem a rajongótáborod féltékeny. -böktem hátra a csajokra utalva.
-Komolyan engeded, hogy versenyezzek? -néztem rá komolyan, és reméltem, hogy amit mondott, az pontosan ezt fogja jelenteni.
-Lehet, hogy ki kéne cserélni a kereket. -állapítottam meg, aztán Laurent kocsijára támaszkodtam.
-Sajnálom, hogy elbuktad a pénzt.

Laurent & Claire

-Rendben Főnök! Ez így elég jó alku. -mosolyogtam rá. Ha eleinte beül mellém azzal nincs semmi gond, legalább verseny közben is tud tanítani, ami nem egy utolsó dolog, ráadásul fontos is, jó akarok lenni.
-Igen igen, rájöttem. Túlpörgettem egy kicsit a dolgokat. -sóhajtottam egyet. Mindig is utáltam a fizikát, de alapvető dolgokat azért megtanultam belőle. Hát...most elővehettem volna a magamban rejlő fizikust verseny közben, és akkor nem történt volna ez.
-Mi az, hogy csak a húgod? Inkább a te tökéletes, elképesztő, csodálatos, utánozhatatlan testvéred. -vigyorogtam rá jó sok önfényezés után. Mit mondhatnék, hiú vagyok és néha szeretek rájátszani a dolgokra.

-Ez sosem volt kérdés, a legjobbtól akarok tanulni. -kacsintottam rá. Laurent igazi példakép volt számomra. Verseny tekintetében mindenképp olyanná akartam válni, mint ő, lehetséges, hogy azért, mert minden másban is olyan vagyok, legalábbis a tulajdonságaim többsége egyezik az övéivel.
-Sok pénz volt. Nekem van egy kis megtakarításom, szóval...ha gondolod elmegyek és bevásárolok. -ajánlottam fel, hiszen nem csak ő eszik, hanem én is, szóval, amiben tudok abban segítek. Nem akartam, hogy mindent magára vállaljon, túlságosan szerettem ahhoz, hogy hagyjak minden terhet a vállain pihenni.
-Segítsek? -tettem fel a kérdést, majd lehajoltam hozzá, hogy valamit csinálhassak. Tudok kereket cserélni, szóval akár meg is csinálnám helyette, ha engedné, vagy szeretné.

Laurent & Claire

-Igen, utólag, de majd belejövök. -kacsintottam rá. Oké, ez kétségtelenül csúnya baki volt, de hát...életem első versenye, ahhoz képest igazán jó voltam, legalábbis én mindenképp így gondoltam. Nem hittem, hogy megnyerhetem, hiszen a többiek mind tapasztalt versenyzők, én meg itt vagyok kis zöldfülüként.
-Nem kenyerem a szerénykedés. -vontam meg a vállam egy vigyor kíséretében. Tisztában vagyok az értékeimmel, ahogy Laurent is, ezért mindketten feleslegesnek tartjuk csúnya álszerénységgel leplezni a tökéletességünk, hiába...testvérek vagyunk.
A következő kérdése elgondolkodtatott. Mégis honnan? Mégsem mondhatom neki azt, hogy gazdag középkorú pasasokkal megyek el különböző partikra.
-Hát...csak innen onnan. -vigyorogtam rá, hogy némileg leplezzem a zavarom és nyerjek annyi időt, amennyi elég ahhoz, hogy kitaláljak valamit.

-Jól van na...-néztem szúrósan a bátyámra, de azért felálltam. A telefonom rezegni kezdett, ezért elővettem, hogy megnézzem mi lehet az. Csak egy sms Spence-től. "Találkozzunk fél óra múlva a szokott helyen." Elhúztam a szám. Valami biztosan történt, ha épp most akar látni.
-Laurent! Spence írt, hogy találkozni akar, szóval...ezt megoldod egyedül? -pislogtam rá reménykedve, hiszen lassan el kell indulnom, ha valóban oda akarok érni, és ezzel legalább megúszom azt, hogy válaszolnom kelljen további olyan kínos kérdésekre, mint a "honnan van pénzed?" és társai.

Laurent & Claire

-Nem sikerülhet minden elsőre. -vontam meg a vállam. Ennek ellenére hittem abban, hogy van némi tehetségem a versenyzéshez és később nagyon is jól fogom csinálni azt, amit csinálok. Oké, most húzom azért nagyon le magam, hiszen nem voltam annyira reménytelen eset, de hát na...azért ez elég gáz hibázás volt.
Olyan vizekre terelődött a beszélgetés, amik egyáltalán nem voltak ínyemre. Próbáltam valami nagyon jó és hihető dolgot kitalálni, de az agyamat mintha blokád alá vonták volna, semmi esélyt nem láttam arra, hogy tényleg kitalálhatok valamit.

-Hát ömmm igen, innen-onnan. -álltam is fel azzal a lendülettel, majd mikor rezgett a telefonom és kaptam Spencer-től egy sms-t, fellélegeztem. Most már mondhatom azt, hogy sajnos mennem kell, így egészen biztosan nincs időm arra, hogy pont most fejtsem ki honnan is van pénzem.
-Átadom. Elintézem a bevásárlást is. De...Laurent...miről akarsz vele beszélni? Mert így frászt fog kapni. -világítottam rá a dologra, majd türelmetlenül toporzékolva vártam a választ, hiszen nincs túl közel a hely, ahol találkozni szoktunk és csak fél órát kaptam arra, hogy odaérjek.
-Imádlak bátyus. -nyomtam egy puszit az arcára, miután valamiféle választ adott a kérdésemre és elindultam a kocsim felé. Beültem, de pár percig csak nagy levegőket vettem, hogy kicsit megnyugodjak. Laurent nem tudhatja meg miket csinálok, szóval áldásként jött most Spence hívása. Elindítottam az autóm, majd elindultam a törzshelyünkre, hogy kiderítsem mi is történt.