Claire&David - the city looks so pretty...

Miközben a kocsim egyre jobban felforrósodó motorháztetejére tenyerelek, azt latolgatom, hogy kinek telefonáljak. Valójában nem sok dolog van, amin most rágódhatok. Éjszakára valaki nem zárta be rendesen az egyik ajtót, égve maradt a lámpa, az aksi lefulladt. Keresztet vethetnék, amiért egy üres épület mögé álltam és nem fújták meg a kocsit. Talán valaki föntről tényleg vigyáz rám, ha már én képtelen vagyok minden gond nélkül átvészelni egy nem túl csendes éjszakát. Most kivételesen nem a saját bulimról van szó. Egy tengerparti eseményre hívtak el, pár embert hoztam magammal, igazából egy haveromon kívül egyiküket sem ismertem, de a bárban, alapozás után káprázatosan kötök rövidéletű barátságokat. Nem foglalkoztat, hogy ki miatt maradt így az autó. A Los Angeles-iek a partizáson kívül ahhoz értenek a legjobban, hogy hogyan kell a buli után nyomtalanul felszívódni, mintha sosem hagytak volna maguk mögött felborított kukákat, telegraffitizett épületeket és gigászi tűzrakásokat. A zsaruk joggal gyűlölik a fiatalokat olyan szenvedélyesen. Muszáj az erénnyel vigasztalódniuk, mihelyst túl vének lesznek ahhoz, hogy ők maguk rossz példát mutathassanak.
Előveszem a mobilom és az egyik ismerősömet hívom. Egy telefon, ennyi. Nem veszi fel az első négy csöngésre, úgyhogy lerakom. Nem ahhoz a generációhoz tartozom, aki 10 percig tartja a vonalat. Végiggörgetek a névjegyzéken, hogy a lista aljáról eljussak a C betűig. Őszintén remélem, hogy ő végre felveszi és tudom, hogy néha előfordulhat nála is a káosz, ezért tovább csöngetem... már ha kell.
- Claire! - Elmosolyodom és őszinte megkönnyebbülés hallatszódhat ki a hangomból, amit egyébként tényleg érzek, még ha néha rám is sütik, hogy lelketlen vagyok meg a szüleim lepaktáltak az ördöggel a vagyonunkért.
- Figyelj, lefulladt a kocsim Long Beachen. Elég kietlen rész, nem hiszem, hogy csak így gyalog bárkit is be tudnék csábítani egy elhagyatott épület háta mögé. Ide tudnál jönni az Ocean Boulevard és a... - Az utcatáblát keresem. Reggel fél kilenc, tűz a nap és hulla fáradt vagyok. - ...a Magnolia Street kereszteződéséhez? Egy nagy, kék épület, olyan mint valami raktár, mögötte egy szűk, üres placc. Szükség lenne egy bikázókábelre is. És bocs, ha felébresztettelek. - Teszem hozzá, aztán lerakom.
- Ígérem, meghálálom. - Ezt már csak az éternek meg a messze köröző sirályoknak mondom. Nem szeretem a madarakat, csak rossz dolgok jutnak róluk eszembe, de a part elképzelhetetlen a jellegzetes vijjogás nélkül. Claire remélem nem vette magára a modoromat. Régóta ismer, de ki tudja... Nem akartam időt hagyni, hogy eszébe jusson valami mentséget találni, amit nem is várnék tőle, egyébként meg elmondtam, ami lényeges. Az én szótáramban ennyi elég.
Lebámulok a vízre, majd visszafordulok a Maseratihoz. A fekete kaszni egyre jobban felforrósodik a napfényben, fogalmam sincs, mikor lehetett a hajnal, de a hőmérséklet alapján régóta pusztítanak itt az agresszív fénynyalábok. Kinyitom az összes ajtót, hogy az autón szabadon átfújhasson a sós szél, majd beülök a vezetőülésre és hátrahajtom a fejem. Gondolom nem fölöslegesen várok.