Tero&Claire ~ We meet again...

Tero & Claire

-Szerintem sem, bár...ha valaki ilyet kér, talán csak fél, ha nem egyedül az övé valaki, akkor elveszíti. -váltottam át olyan Claire-es magyarázó üzemmódba. Tudom milyen, ha valakit csak magadnak akarsz. Spencer és David iránt így éreztem régebben. Ők a legjobb barátaim, azt akartam, hogy csak az enyémek legyenek. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a szüleim lemondtak rólam, de hála az égnek hamar felülemelkedtem ezen az érzésen, ami valószínűleg mindenkiben tombol egy kicsit. Rájöttem, hogy a szeretet megosztható, a barátságom megosztható.
-Nem tenném. -vontam meg a vállam. Nem feltétlenül a családjára gondoltam itt, hanem akárkire, akármire. Nem állítanám őt választások elé, legalábbis nem olyanok elé, amik fájdalmat okoznának.
-Csak úgy otthagyta a húgod? -vontam fel a szemöldököm. Jó fej nő lehet, hogyha lelépett épp akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá.
-És sosem gondolkodtál azon, hogy megkeresd? Mégiscsak a testvéred, tudom, hogy ez mennyit jelent legyen bármilyen is a viszonyotok. -mosolyodtam el. Tényleg úgy gondoltam, hogy meg kéne keresnie, megtudnia mi van vele. Erről eszembe jutott Barcelona, és az, hogy hamarosan elutazunk a franc se tudja mennyi időre Spencerékkel. Komorabbá vált az arcom. Nem említettem még Tero-nak, mert nem hittem, hogy komolyan ilyen fontos lesz nekem, most pedig...már nem tudtam, hogyan is szólhatnék, hiszen lehet, hogy csak egy hét lesz, de lehet, hogy több, minden attól függ mi is alakul majd az anyámmal, ha egyáltalán megtaláljuk.
-Nekem a varjak egyszerűen csak szépen, szerintem Laurent is így gondolja. -engedtem meg magamnak egy félmosolyt. Nagyjából tudtam mit jelenthet egy varjú, mégsem tudtam egy állatra az ördög megtestesüléseként tekinteni. Csak egy madár, nem akartam, hogy többet jelentsen.
-Szívesen. -vigyorogtam rá, majd ismét kérdő pillantásokat vetettem rá, de úgy tűnt hiába, és nem fogom megtudni ezúttal mit is mondott a saját nyelvén. Viszonoztam a csókját. Tudtam, hogy fel kéne tápászkodnunk, és elindulni, hogy én se késsek el, és neki is legyen ideje csomagolni, mégis...olyan nehéznek tűnt ez az egyszerű művelet.

Tero & Claire

-Igaz. -bólintottam végül. Sosem tudtam milyen úgy szeretni valakit, hogy az életed is odaadnád érte. Mármint persze, a barátaimért bármit megtennék, ha kéne a pokol legmélyebb bugyrában küzdenék meg Hádésszal, de az mégis más, más érzés, mint amit akkor érzek, ha a finn királyfira pillantok. Ha a barátaimról van szó olyanná válok, mint egy harcos amazon, de, amikor Tero-ra nézek...mintha minden megváltozna. Nem érzem a haragot, ami minduntalan a lelkemben tombol a családom miatt, és nem érzem azt a kétséget, dühöt és félelmet, ami akkor gyötör, ha a titokzatos "J"-re gondolok. Minden egyszerűvé válik, és mégis olyan bonyolulttá. Meglehet ezt egyáltalán magyarázni? Vagy felesleges bármit is mondani?
-Talán nem maradt egyedül. -engedtem meg magamnak egy biztató mosolyt. Milyen ember az, aki magára hagy egy 10 éves gyereket? Bár, felmerül a kérdés, hogy milyen szülő az, aki bármiféle fájdalmat okoz a saját gyerekének?
-Értem én, hidd el...Laurent idegesítőnek, hisztisnek és kibírhatatlannak tart engem, de...csak azért, mert a húga vagyok. Tudod, a kishúgok egyik feladata, hogy az őrületbe kergessék a drága nagy tesójukat. -vigyorogtam rá gonoszkásan.
-Egyébként, nem lehetetlen megtalálni, csak...jó kapcsolatok kellenek. -vontam meg a vállam. Ha nekem sikerült az anyám nyomára bukkanni, akkor egy elveszett kishúgot sem lehet olyan nehéz előkeríteni, valószínűleg hagyott nyomokat. Láttam a kérdő tekintetét, mikor elkomorult az arcom. Reméltem ugyan, hogy nem látszik majd rajtam, de ezek szerint mégis. Legyintettem.
-Semmi. -mosolyodtam el, és inkább hallgattam, amit a varjakról mond.
-Te is normális vagy. -szélesítettem ki a mosolyom, ami így már sokkal őszintébbre sikerült, mint az imént. Ismét mondott valamit finnül, amit nem értettem, ezért kérdőn néztem rá. Már épp kezdtem volna lemondani arról, hogy megtudjam mit is mondott, mikor nagy nehezen ugyan, de rávette magát a fordításra. Meglepődtem, ledermedtem és még egy rakás hasonló tünetet produkáltam a szavai hallatán. Másodpercekig csak némán néztem rá. Vajon komolyan gondolja? Ki akartam mondani, éreztem, ahogy a szó a nyelvem hegyére kúszik.
-Amikor ezt mondják nekem, mindig attól tartok, hogy másnapra eltűnik, aki mondja. -komolyodtam el, de egy erőtlen mosolyt azért próbáltam magamra varázsolni.
-...de...azt hiszem, hogy...én is szeretlek. -döntöttem oldalra a fejem egy mosoly kíséretében. Olyan könnyedén jöttek a szavak, pedig félő, hogy a szerintem nem létező naivságom áldozatává válok. Az anyám is ezt  mondta, az apám is...mégis elmentek, mindig mindenki elmegy, de, ha nem is próbálnám mi értelme lenne az életemnek? Így érzek Tero iránt, és akartam, hogy tudja.

Tero & Claire

- Tévedsz…úgy értem…nekem sem lenne jobb nélküled. –mosolyodtam el haloványan. Ugyan nem tudtam, hogy milyen a húga, de azt igen, hogy a tettei ellenére Tero jó ember és a húga szerencsés, hogy ilyen bátyja van.
Elakartam neki mondani, komolyan, de…nem tudtam, hogy tehetném, főleg egy ilyen vallomás után. Barcelona messze van és úgy lenne fair, ha elmondanám neki elmegyek megkeresni az anyám. Sóhajtottam. Ujjbegyeim az arcára tévedtek. Jól esett, hogy mellettem van, mégis féltem, ha megtudja, hogy elutazom inkább hagyja az egészet a fenébe, hiszen…ki tudja mennyi ideig leszünk távol a barátaimmal.
Kimondtam. Egész életemben rettegtem ettől a szótól, pedig csak hangok együttállásáról van szó. Nevetséges, mégis összeszorult a gyomrom, ahogy kimondta angolul és ahogy én ösztönből, őszintén válaszoltam neki ugyanezt. Szeretlek. Gyönyörű, mégis fájdalmas szó. Reméltem, hogy ez esetben egész egyszerűen gyönyörű marad. Elhúzódtam tőle.
- El kell mondanom valamit. –keményedtek meg eddig lágy arcvonásaim. Nem voltam biztos abban, hogy ez a megfelelő helyszín és időpont, de tudnia kell, nem akartam titkolózni előtte.
- Tero én…hamarosan…elmegyek. –néztem rá kétségbeesetten. -…Barcelonába. –nyögtem ki végül, hogy hová is megyek. Lehajtottam a fejem, hogy percekig bámulhassam a homokot, majd könnyedén a férfi felé fordultam, hogy hátra dőlve magamra húzhassam és megcsókoljam.
-Szükségem van Rád…most…és mindig. –rebegtem, miközben eszem ágában sem volt abbahagyni, amit elkezdtem.

Tero & Claire

-Gondolod, hogy szerette egy kicsit is azt a férfit? -vontam fel a szemöldököm. Ahogy Tero elmondta, az a pasas egyáltalán nem volt jó ember. Megremegtem, ahogy eszembe jutott, amit tett, de...már egyáltalán nem érdekelt. Nem hagyhattam, hogy ez közénk álljon. Az a múlt és mivel én sem vagyok jóban az elmúlt évekkel eszemben sem volt felhánytorgatni neki a tetteit. Szerelmes vagyok belé, ha gyilkolt, ha nem, ezen nem tudtam volna változtatni.
-Félsz, hogy lelépek valami Santiago-val? -vigyorogtam rá hamiskásan, majd megcsókoltam.
-Talán jól néznek ki, de...van egy óriási hibájuk: egyikőjük sem Te vagy. -kúszott széles vigyor az arcomra. Mégis mit tehetnék? Nem vagyok az a szerelmes típus, sosem voltam és most, hogy beütött eszem ágában sem volt elrontani, főleg nem egy spanyol kufirc kedvéért.
-Tero! Itt vagyok, Veled, szeretlek...nem érdekel más. -vontam meg a vállam nevetve. Ismeretlen ismerősként futott át rajtam ismét a vágy.
-Gyere velünk...Spanyolországba. -suttogtam, miközben apró csókokat kezdtem hinteni a nyakára és egy percig sem engedtem, hogy eltávolodjunk egymástól. Egyszerűen csak sodródtam az árral, nem akartam, hogy akár egy molekulányi távolság is legyen köztünk. Érezni akartam kifogások, visszakozás nélkül, igazán.